Párosan szép az élet
Úgy tűnik könnyű volt a beharangozó feladvány a következő témát illetően, mert nagyon gyorsan rájöttetek. Bizonyára sokat segített, hogy a poszthoz a képet a „Nincs kettő négy nélkül” című örökzöld Bud Spencer és Terence Hill filmből vettük kölcsön. Remekül tippeltetek, ugyanis azt a jelenséget vesszük ma górcső alá, amikor egy típusból kettőt, vagy akár többet is beszerzünk.
Smiri Sándor olyan húsbavágó különvéleményt írt a teljes cikk megszületése előtt, hogy úgy döntöttem opponens álláspontot veszek fel és „megvédem” a magamfajta „betegeket”, akik ennek a szenvedélynek hódolnak.
[A betegség szó talán egy nem késbarát muglinak erős lehet, de mi, akik tudjuk miről van szó cinkos kacsintással szoktuk megjegyezni „Betegség ez!”.]
Kihívást jelent, hogy Sándor nem nagyon akar leszokni arról a néha idegesítő tulajdonságáról, hogy elég gyakran igaza van. Nade nem mentegetőzöm előre, a végső ítéletet úgyis Te hozod meg Kedves Éltárs. Lássuk Sándor okfejtését:
Dr. Smiri Sándor különvéleménye:
Leszokás a duplikációról
Szerintem nálam nagyobb híve nem volt a késduplikálásnak. A „csúcson” Manly Patriotból három, Mora Basicből öt verzió volt meg, de általában minden késemből igyekeztem „pót” példányokat is beszerezni. Így pl. kettő tök ugyanolyan Kizer Zen, kettő Tops Lil’ Roughneck, és hat piros Mora Basic volt a birtokomban egy időben. Hogy miért? Hát azért, hogy ha egy netán megsérül vagy elveszik az aktuális kedvenc késemből, akkor legyen otthon még egy ugyanolyan, amit hadra tudok fogni, és ne kelljen újra nekifutnom a kedvencem megvásárlásának. Rettegtem attól, hogy mire egy ilyen „baleset” megtörténik, akkorra már beszerezhetetlen lesz a kedvencem.
Persze később rájöttem, hogy ez tévút. Amikor egy-egy kést tényleg sikerült elhagyom (az egyik Lil’ Roughneck eltűnése a posta lelkén szárad), amellett, hogy elővettem a duplikációt, rögtön elkezdtem gondolkodni a pót készlet feltöltésén, tehát a funkcióját (hogy ne kelljen újra beszereztem ugyanazt a kést) pont nem töltötte be a másodpéldány.
A segítség a zen filozófia, a japán kultúra, és a minimalizmus felől érkezett hozzám. A zen buddhizmus tanításai szerint érdemes megbecsülni a tárgyainkat, de mindig tartsuk szem előtt a valós használati értéküket, mert a sok tárgy birtoklása egyáltalán nem jelent szabadságot, sőt! Az eltört porcelánt a japánok ahelyett, hogy kidobnák, aranyporral kevert ragasztóval ragasztják meg, így adva új, egyedi minőséget neki. A modern minimalisták azt mondják, hogy soha ne a jövőbeni énednek vásárolj, inkább csak azt vedd meg, amire most valóban szükséged van. A pénzed megmarad, és majd a jövőben elköltöd arra, ami akkor fontos lesz neked.
A fentieket szintetizálva minden esetben, amikor megkísért a duplikáció szirénje (legutóbb a filléres CK-2 OLFA sniccer kapcsán történt ez, melynek a markolata már karcos, és a csavarja sem tökéletes már), arra gondolok, hogy ha megvenném a plusz egy-két példányt ugyanabból a tárgyból, akkor az eredeti darabot silányítanám eldobható tucattermékké. Pedig most minden karcával és tökéletlenségével együtt ez az eszköz az én egyedi, szeretett tárgyam, mely magán viseli a sok hordás, használat, élmény és emlék nyomait. Ez a gondolatmenet segít átlendülni a makacs duplikációs késztetésen – legalábbis nekem eddig segített.
Eddig Sándor sorai. Kétségtelenül sok igazság van abban, amit ír. (Megint, ejnye.)
But, aber, de! A duplikáció, ha tényleg tudatosan történik, nem feltétlenül felesleges, vagy pazarló cselekmény. Lehetnek teljesen praktikus okai.
Vegyük csak a legnyilvánvalóbbat: az egyik kés megy használatra, a másik megmarad gyűjteményi állapotban. Vagy az egyik a kocsiban lakik, a másik otthon. Nem kétséges, hogy vannak típusok, amelyek annyira bejönnek egy adott feladatra, hogy nem akarunk lemondani róluk akkor sem, ha az első eltűnik, megsérül, vagy elhasználódik. A gyártás leállhat, a modell megszűnhet, a márka megszűnhet. Ebben az értelemben a duplikálás ésszerű előrelátás is lehet.
A kés nem csupán egy tárgy. Ha az ember megtalálja azt a formát, kialakítást, anyagpárost, amitől valami igazán a sajátjának érzi a kést, az nem pótolható egy másik, hasonló darabbal. Így lesz a duplikáció nemcsak praktikum, hanem egyfajta „biztosítás” is.
Persze fontos, hogy a duplikálás ne menekülés legyen, hanem döntés. Ne az vezessen, hogy „mi lesz, ha elveszik”, hanem az, hogy „ez nekem ennyire fontos”. Ne gyűjtögetés legyen, hanem értékmegőrzés. A karcos, használt késnek van lelke, ahogy Sándor is írja. De az is teljesen rendben van, ha ugyanabból a késből szeretnénk egy makulátlan, vadiúj darabot is a doboz mélyén tartani.
A duplikálás „kultúrszerűségéhez” hozzátartozik az is, hogy a gyártók maguk is tudatosan játszanak a vásárlói reflexeinkre. Limitált szériás kiadások, színváltozatok, egyedi kialakítás, sorszámozott modellek – mind azt erősítik, hogy akinek már van egy adott típusból, az mégis érzi: a következő verzó is kell. A „standard” modell után jön az exclusive, a „sprint run”, egy extra acélos, fatcarbon markolatos változat, és így tovább, Amiktől az ember azt érezheti, most érkezett meg az igazihoz.
Ez a fajta marketing ügyesen egyensúlyoz a gyűjtői és felhasználói identitás határán, és nem ritkán maga teremti meg a duplikáció „körülményrendszerét”. Az sem ritka, hogy ugyanazt a modellt minimálisan áttervezve, évről évre újra piacra dobják, aminek hatására a több változat iránti vágy teljesen ésszerűnek tűnik.
A duplikálás, mint a gyűjtés egyik formája, nem bűn, nem betegség. Csak tudatos viszony kell hozzá, úgy, ahogy minden más tárgyunkhoz. Kérdezd meg magadtól: miért akarom a második darabot? Ha a válasz őszinte, és nem a hiánypótlás szorongása vezérel, hanem valódi kapcsolat vagy funkcionalitás, akkor hajrá.
A kések többek, mint eszközök. A viszonyunk velük rólunk mesél. És ez a viszony lehet duplikált is. Tudatosan, szeretettel.