Ízlések és pókok
Múlt heti – elég könnyűre sikerült – feladványunk nem sok találgatnivalót hagyott a mai cikk tartalmáról.
A késes világban (és egyébként azon kívül is – erre majd még visszatérünk) ha „A Pók” említésre kerül, akkor a túlnyomó többség rögtön a Spyderco márkára gondol.
Mai írásunkban nem egy tesztre, vagy modellpaletta áttekintésre invitálunk Kedves Olvasónk, hanem egy olyan valós történetbe avatunk be, amely során egy nem kifejezetten Spyderco párti éltársunk megtért a „pókoknak”.
A rendszerváltozás előtt gyerekeskedett, régebben fiatalok számára jellemzően a hazai kézműves bicskák, a KGST országok termékei, esetleg a „svájci bicska” jelentette a bicskát.
Ezt a békebeli állapotot törték – mit törték, zúzták – szét a hangalámondásos VHS kazettákon elérhető „nyugati” filmek. A „Rambo kés” mellett fel-feltűntek fura formájú bicskák, amik pengéjén lyuk tátongott. Csakhamar szárnyra kapott a Spyderco hazai legendája. Lézerrel élezett pengékről (jaj), mindent is elvágó csodaacélokról kezdtek suttogni a nyugat mámorában delirizáló fátyolos tekintetű fiatalok. Többek közt e sorok írója is.
Valószínűleg ennek a korszaknak köszönheti a Spyderco, hogy a „svájci bicskán” kívül a leginkább ismert külföldi késmárkák közé emelkedett. (Szándékosan így: „svájci bicska” idézőjelben, mert sokak számára az azokat gyártó Victorinox, vagy a korábbi Wenger neve nem sokat mond.)
Azt ígértem, hogy nem történeti áttekintésre invitállak benneteket, azonban mégis meg kell említsem a Spyderco cég alapító atyját Sal Glessert (született: 1943,Brooklyn, New York, USA). Mr. Glesser több száz zsebkést tervezett, ezek közül számos a mai napig gyártásban van. Az általa tervezett késeken jól felismerhető a SAL betűkből alkotott kézjegye. Jelmondata: „We design for the hand, not for the eye”. Azaz a kéznek tervezünk, nem a szemnek. Jól jelzi a Spyderco filozófiáját, amiből fakadóan – akárcsak a névadó pókok esetében – meglehetősen megosztó a formavilága.
Jelen sorok íróját is ez utóbbi tartotta sokáig távol a Spydercoktól. Egyszerűen nem tetszettek. A „lyuk” (tudom, tudom: furat) miatti fura púp a pengén, a markolatok szokatlan ívei, a hagyományos bicskáktól teljesen eltérő megoldások évekig távol tartottak a márkától.
Az ezredforduló környékén egy táborozáson odaadta egy ismerősöm a Spydercoját. Hűha, persze csillogott a szemem, és azonnal munkára is fogtam: egy nyársat szerettem volna faragni vele. Nemhogy nem nyűgözött le, de piszkosul feltörte a tenyerem, egy kínlódás volt megfaragni. Csalódásom úgy belém égett, hogy a Spydercot el is könyveltem drága nyugati vacaknak és közel 2 évtizedig el is kerültem.
(Eltelt 20+ év, amikor újra összefutottunk az online térben az ismerősömmel és megtudtam hogy az ominózus Spyderco egy Delica SS – azaz Stainless Steel – volt. Ez a típus egyáltalán nem erdei, vagy tábori körülmények közé lett tervezve, sokkal inkább urbánus környezetbe. Ott viszont remekel.)
Szóval, a Spyderco kiesett nálam. Két évtizeddel később egy éltárs ajánlotta nekem cserére Spyderco Centofantéját. Vonakodtam a dologtól, de bíztatott, hogy jó lesz ez, az egyik legjobb Spyderco. Egyáltalán nem voltam meggyőzve, sokkal inkább azért mentem bele a cserébe, mert kedvezni akartam neki, nem a bicska miatt.
Szóval lett egy saját Spydercom. Akkoriban inkább a tradi vonal vonzott, így nagyon kilógott a gyűjteményemből. Meg kell hagyni, hogy tetszettek az ívei, az egész bicskában volt valami vagányan szexi, de egyszerűen nem tudtam megbarátkozni a „fröccsöntött” (vagyis FRN) markolattal. Tájidegen volt nekem, mint a kőház az Alföldön. Csakhamar ment is tőlem.
(Igaz, hogy később nem csak egy Centofante 3, hanem egy Centofante 4 is a gyűjteményembe került, de ennyire ne szaladjunk előre.)
És itt jövök kicsit zavarba, mert egyszerűen nem tudom felidézni, hogy mikor lett újra Spydercom. De lett. Valószínűleg az esemény felidézése azért sem megy könnyen, ugyanis nagyon gyorsan megszaporodtak. Mint a lusták a számolásában: egy, kettő, három, sok.
De mintha felderengene egy Paramilitary 2. Igen az lesz az. Egy fekete pengéjű, digicamo markolatos Paramilitary 2. Nagyon vagány volt. Ugyan egyáltalán nem illett hozzám, de ez a kés volt az, ami vízválasztó volt és elindított a megtérés útján.
Az első dolog, amit elvágtam vele egy vastag bliszteres csomagolás volt.
Úgy kanyarítottam körbe, hogy öröm volt nézni. Rá is csodálkoztam. Az öreg Sal nem a levegőbe beszélt, tényleg a kéznek tervezték a Spydercot. A határozottan fogazott ujjvájatba (finger choil) biztonságosan kapaszkodott az ujjam, a penge hegye ellentmondást nem tűrően szúrta át a kemény műanyagot, az él pedig vígan hasította.
Annyira élveztem, hogy dirib-darabra vagdostam a csomagolást.
[Itt szeretnék kicsit kitérni arra, hol is érzi jól magát a Spyderco. Meg tudom érteni azokat – hiszen én is ide tartoztam – akik nem tartják túl sokra egyes területeken a teljesítménye miatt. Amennyiben evésre, faragásra, vagy a természetben akarod használni, a legtöbb (!) Spyderco nem a legjobb választás. Egyszerűen nem oda való. Ugyan vannak már erre alkalmasabb típusok, de még mindig nem ez a márka legfőbb erőssége. Mondhatnám, hogy modern bicska modern anyagokhoz, és valószínűleg nem lennék túl messze a valóságtól.
Nekem se jutna eszembe egy szalonnasütésre Spydercot vinni, oda inkább egy tradi.
Az utóbbi időben egyre többször találkozni azzal, hogy a Spyderco a múltból él, nem fejleszt. Ez szerintem részigazság és inkább abból fakad, hogy a kínai márkák elárasztanak bennünket – egyébként remek minőségű, de sokszor kétes használati értékű – újdonságokkal.
A formavilág mellett az anyaghasználat terén is mindig úttörő volt a Spyderco. Nem féltek kísérletezni. A kompozitok mellett a porkohászati acélokat is az elsők között kezdték alkalmazni a késgyártásban. Rendre felkapom a fejem, amikor elhangzik az, hogy az S30V egy „uncsi” acél. Az lehet, hogy a Spyderconál régóta az egyik alap acél, de még mindig kiváló teljesítményű ötvözet. Tessenek csak arra gondolni, hogy fizikai tulajdonságaiban gyakorlatilag megegyezik az Elmaxal. Ezt nem én állítom, hanem Dr. Larrin Thomas, akit korábbi írásainkban már felemlegettünk.
Marketing szempontból oké, hogy az Elmaxnak menőbb a neve, de ha a száraz teljesítményadatokat vesszük górcső alá, akkor bizony ez a két acél fej-fej mellett áll.
Tehát: fejlesztés. A magam nevében állíthatom, hogy többre tartom, ha egy bevált formát izgalmas acéllal, vagy más színösszeállításban dobnak piacra, mintha sorra ontanák a hibátlan műszaki minőségű, de teljesen öncélú designnal készült, felejthető „vasakat”.
Ez utóbbira bőven akad példa mostanában. Már nem is kísérletezem azzal, hogy egyes keleti gyártók termékeinek a nevét megjegyezzem. Esélytelen.
Viszont ha nem is izgatottan, de valódi kíváncsisággal várom a körülbelül negyedévente megjelenő Spyderco Reveal-okat. Bár valódi újdonság tényleg ritkán van, de én örömmel tudok üdvözölni egy-egy átöltöztetett, vagy új acélt kapott bevált darabot.
A feleségeink is tudnak tetszeni, ha csinosan felöltöznek, akkor egy új ruhát kapott Spyderconak miért ne örülhetnénk? Ugye? 🙂