Hogy készült…? Így!
Az utóbbi évtizedekben az ipari körülmények között (sorozat)gyártott kések vették át a stafétabotot a kézműves késektől – legalábbis eladott mennyiség tekintetében mindenképpen. Ez teljesen rendjén is van. A kedves Olvasó is tudja, hogy sorozatgyártással leszorítható az egységköltség és standardizálható a minőség. Azonban az ipari előállítás munkafolyamatai a kézműves eljárásokon nyugszanak, azokat teszik hatékonyabbá, gyorsabbá „tömegessé”.
A napokban a Vaszilij Ultras csapata nosztalgiázott és szóba került, hogy érdemes lenne egy magyar készítőket megszólaltató sorozatot indítani, ahol hazai kiválóságainkat kérdezünk meg késkészítéssel kapcsolatos gondolataikról, elképzeléseikről, az általuk alkalmazott módszerekről, anyagokról, kulisszatitkokról.
A tematika kialakításban és a feltett kérdések tekintetében azonban szeretnénk a kedvetekben járni, cserébe kérjük a segítségeteket. Mit és miről olvasnátok szívesen, mi az, amit szeretnétek, hogy jobban fejtsünk ki az interjúkban és mi az, ami nem annyira izgalmas? Közös gondolkodásra invitálunk Benneteket. Találjuk ki együtt!
A tematikát tesztelendő, a Vaszilij Ultras vasporos tagját, a Nessmuk Kukta elkövetőjét (hűséges Olvasóink talán emlékeznek még a 3 évvel ezelőtt közölt írásra) kértük meg, ragadjon tollat. No, nem mintha a kiválóságok közé sorolná magát, tiltakozott is rendesen, hogy vele kezdjünk. De annyi esélye volt, mint trójai falónak az epsoni derbin – a köz érdeke az első!
1. Elöljáróban, avagy készítői Ars poetica
Fontos számomra, hogy az általam készített kés esztétikailag Gazdája kedvére legyen, de természetesen „az sem baj”, ha jól dolgozik. A külső megfog, a belső megtart – mondják, úgy gondolom ez a késekre is igaz. Forma és anyagválasztás kapcsán igyekszem használója igényeit követni, de azon vagyok, hogy ne hagyjam hibázni. Sokféle anyaggal, számos formával dolgozom, de mindnek közös nevezője, hogy alkalmasak a kívánt feladatra még akkor is, ha egy szép kés gyakran többet van a tokjában, vagy a polcon, mint munka közben.
Egy egyedi kés készítése – bár nyilván a készítés lépései sokban megegyeznek – a szériamunkával szemben számos kihívást rejt. Nincsenek előkészített megoldások, sokszor menet közben alakulnak a részletek. De mégis ettől lesz „A” kés és nem „egy” kés.
„A” késeimre pedig úgy tekintek, mint a sajátjaimra, hiszen a kezem alatt lett a holt anyagból élő eszköz. Éppen ezért a késeimre élettartam garanciát adok, ami nem mást jelent, mint az én élettartamom – amíg lehetőségem van velük foglalkozni és képes vagyok rá.
2. Anyagválasztás
• Acél
A kés legfontosabb eleme az acél, e nélkül nem kés a kés. Bár vannak kísérletezések különböző kompozitokkal, kerámiákkal, wolfram-karbiddal, stb., de az acélt még mindig nem tudta kiszorítani (vagy akár csak megszorítani) egyik másfajta megoldás sem.
Az ötvöző elemekről több könyvtárnyi szakirodalom van, mai napig jelennek meg új ötvözetek, de abban körülbelül megegyezhetünk, hogy a (kés)acélok leggyakoribb általános összetevője – a vas mellett természetesen – a szén (ettől acél az acél) és amennyiben rozsdamentes késacélokról beszélünk, a króm.
Keringenek legendák csodaacélokról és mindent vágó „isteni” pengékről, de ezeket érdemes erős fenntartással kezelni. Még a legkomolyabb ötvözetekből készült kések is kopnak, deformálódnak, élük használat közben veszít a minőségéből.
Igyekszem késeimhez olyan acélokat ajánlani, amelyeket magam is jól ismerek és használok. Az általam egyik legtöbbet használt acél az 1.4116 (W-Nr). (Ebből készült a bemutatott kés is.)
Körülbelül fél százalék szén mellett nagyjából 15 % krómot, valamint némi vanádiumot, mangánt, molibdént és szilíciumot tartalmaz. A „körülbelül, nagyjából, némi” jelzők egy műszaki emberben bizalmatlanságot kelthetnek, de jelen esetben ez helyesebb, mint konkrét értéket megadni. Maga a szabvány is megenged tűrést, de a gyártás során is vannak szubjektív faktorok, azaz, „ahogy sikerül”. Német és francia gyártmányú 1.4116-ot használok, és eddignem csalódtam bennük. (Amikor új táblát bontok, készítek próbaedzést, eddig minden esetben hozta a megfelelő értékeket.)
Ajánlott keménységi értéke 55-57 HRC között van, a fent említett okok miatt lehet eltérés, de +/-1 HRC használat közben nem érzékelhető, sokkal többet számít a penge és az él geometriája.
A Wüsthof, Zwilling, Giesser is előszeretettel használja ezt az acélt, de a jól ismert „svájci bicska” a Victorinox is nagyon hasonló ötvözetet használ termékeihez. Általánosságban elmondható, hogy könnyen karbantartható (könnyen élezhető, nem hajlamos korrózióra), szívós és nagyon finom él húzható rá. Ezen tulajdonságai miatt az élelmiszeripar is előszeretettel használja. Ha profi henteskést veszünk kézbe, az nagyon jó eséllyel 1.4116, vagy ehhez erősen hasonlító ötvözetből lesz.
• Markolatanyagok
„Itt aztán minden van, mint a búcsúban”. És tényleg. Rendkívül széles a lehetőségek tárháza és magam is előszeretettel válogatok a különböző anyagok között. A markolatanyagokat alapvetően 3 csoportra bontom: természetes, mesterséges és hibrid.
Természetes anyagok
Leginkább fa. Körülbelül 40-féle hazai és egzotikus fát tartok készleten (lehet keveset mondtam) és ezeket szín, felhasználás módja szerint válogatom. Nem szoktam kétségbeesni, ha valaki „sárgásat, pirosasat, szép mély barnát, erezettet, homogént, vagy akár koromfeketét” kér. Nem mehetünk el szó nélkül az agancs, csont, szaru, bőr mellett sem, de ezeket annyira nem érzem magaménak. Gyerekkoromban nagyon sok időt töltöttem asztalosok között; ha természetes markolat, akkor nekem egy alaposan kiválasztott, szépen felcsiszolt és polírozott fa az, ami adja magát.
Mesterséges anyagok
Egyre népszerűbbek előnyös tulajdonságaik miatt. Általában nem kényesek a hőmérsékleti és légnedvességi viszonyokra, kopásállóak és nem igényelnek különösebb figyelmet, vagy karbantartást. G10, G11, FR4, FRN, micarta, Corian, Kirinite, akril, Raffir, Juma, Elforyn és még sorolhatnám. Legtöbbjük jellemzője, hogy a „műgyanta” valamilyen formában jelen van. Üvegszállal, carbonnal, fémszállal, vagy hálóval, természetes rostokkal erősítik, vagy csak önmagában nagy szilárdságú műgyantát használnak a gyártók.
Sokszor titkos a recept és nem igazán tudjuk, hogy mit tartalmaz, de, hogy remekül megállják a helyüket, az biztos. Talán kissé unalmasak, de ezt különféle textúrákkal igyekeznek feldobni a gyártók.
Hibrid anyagok
A fenti természetes és mesterséges anyagok gyakorlatilag tetszés szerint ötvözhetőek. Az általam egyik legkedveltebb az úgynevezett „stabilizált” fa. Az eljárás során a fába vákuummal és/vagy nagy nyomással alacsony viszkozitású műgyantát juttatnak be, ami megszilárdulás után kitölti a fa pórusait. Előnye az eljárásnak, hogy megmarad a fa természetes erezete, rajzolata, viszont szilárdsága, keménysége, illetve a kopással, időjárási viszontagságokkal szembeni ellenállása nagymértékben nő. A bejuttatott gyantát gyakorlatilag tetszés szerint lehet színezni, így a fa eredeti színe fokozható, vagy akár egészen szürreális – akár többszínű – árnyalat adható neki. További előnye a stabilizálásnak, hogy markolatanyagnak természetes állapotában nem igazán alkalmas fák is alkalmassá tehetők, hiszen a fa szerkezete – ahogy az eljárás neve jelzi – stabilizálódik. Hátránya, hogy a fa súlya megnő akár többszörösére is és maga az eljárás is költséges. Az igényesen elkészített, jó minőségű stabilizált markolatanyagok ára egy késre vetítve már 5 számjegyű. Az eljárást itthon is világszínvonalon gyakorolják, magam is áttértem egy hazai kis manufaktúra termékeire és eddig nagyon pozitívak a visszajelzések.
3. A készítés módja
Kést készíteni sokféleképpen lehet a teljes automatizálástól az abszolút kézi munkáig. Én az utóbbi utat választottam. Nálam egy kés elkészítése beszélgetéssel, ha úgy tetszik, konzultációval indul. „Mutass olyat, ami tetszik”, „Mire fogod használni?”, „Hol fogod tartani?” „Mennyire tudsz élezni?”, stb. kérdések hangzanak el tőlem. Itt alakul ki, hogy egyáltalán el tudom-e (vagy el szeretném-e) készíteni. Vannak dolgok, amiket egyáltalán nem vállalok. Fantázia kések (értsd használhatatlan darabok), karambit, egyértelműen ölésre, vagy „önvédelemre” szánt fegyverszerű képződmények nekem tájidegenek, mint a kőház az Alföldön.
Tervezés közben gyakran rám tud ragadni megálmodója izgalma, sokszor készült el úgy kés, hogy magam is alig vártam, hogy lássam a végeredményt.
Számos tradicionális magyar készítő műhelyében megfordultam, nem egy népi iparművész késessel ápolok barátságot, sokat lestem el tőlük és igyekeztem a látottakat „honosítani”, vagy akár (én kérek elnézést) fejleszteni a saját műhelyemben. A készítés módja nálam teljesen transzparens, nincs „magic”, vagy erőltetett pátosz a telihold fényében kovácsolt, szüzek könnyében edzett csillagporral csiszolt pengékről és többgenerációs szupertitkos módszerekről. Ez egy elég egzakt szakma, a varázslat annyi, mint bármely más kézműves módszerben.
Felhasznált eszközök tekintetében elég egyszerű a gépparkom, minden eszközöm már 100 évvel ezelőtt is hozzáférhető volt.
Oszlopos fúró, csiszológép, edzőkemence, szalagfűrész – ezek adják az eszközeim gerincét(és persze sok kézi szerszám). A keménységmérőm is egy teljesen mechanikus KV-1-es, nálam sokkal öregebb és még akkor is működni fog, amikor én már nem.
A keménységmérésnél elidőznék egy pillanatra. Minden késnek a lelke a hőkezelés. Megfelelő hőkezelés nélkül a legjobb acél sem alkalmas késnek – legyen bármilyen szépen elkészítve. A hőkezelést is jellemzően magam végzem, vagy – amennyiben magasabban ötvözött, vagy speciális hőkezelési eljárást igénylő acélok esetében – profi hőkezelő üzemet bízok meg vele, de a végeredményt minden egyes darabon magam ellenőrzöm.
Minden acélnak megvan egy ajánlott tartománya, ahová a keménységet „be kell hozni”. Ettől speciális esetekben el lehet térni, de számolni kell a következményekkel, azazhogy valamely tulajdonsága romlani fog.
• Hőkezelés
A rusztikus felületet hagyományos kovácsolással készült késeknél a kovácstűz és a szerszám (jellemzően valamilyen kalapács) együttesen hozza létre. Valóban szívmelengető tud lenni egy szép kézzel kovácsolt felület, de nem szabad szó nélkül hagyni, hogy a legtöbb modern acélnak a kovácsolás nemhogy nem tesz jót, hanem ront a minőségén. A modern késacélok jellemzően táblában, csíkban férhetőek hozzá több vastagságban és méretben. A szabályozott körülmények között, egyenletes hengereléssel készült acélokkal a hagyományos kovácsolás – magasan ötvözött acéloknál – nem veheti fel a versenyt. Ennek ellenére én is dolgozom kovácsolt anyagokkal, de ezek jellemzően damaszkok, vagy laminátumok. Ritkán, de előfordul, hogy kovácsolt csapágyat használok, de ehhez is megvannak azok a partnereim, akik kitűnő minőségben, garanciával készítik el a késeim alapjául szolgáló anyagokat.
Nade, akkor mégis hogyan lesz rusztikus egy kés felülete? Ilyenkor trükköket vetünk be, hogy „némiképp fokozzuk a hangulatot”. Például nem védjük a pengetükröt a dekarbonizációtól, így egy kovácstűzben edzett anyaghoz hasonló felületet kapunk, amit különböző savas anyagokkal lehet fokozni. A végeredmény esztétikus, de a mögöttes tartalom mégis modern és jó teljesítményű.
Alakot nyer a kés
A formát sarokcsiszolóval nagyolom ki, majd szalagcsiszolón kontúrozom le. Ezután jön a szegecsfuratok elhelyezése oszlopos fúróval. Ekkor már nagyjából látszik, hogy egy kés lesz belőle, de ez eddig még csak lyuggatott kivágott nyers acéllemez. Innentől következik a magasabb hozzáadott értékű munka.
Az, hogy a leélezést (élvékonyítást) hőkezelés után, vagy hőkezelés előtt végzem több tényezőtől függ, de az eljárás előtte és utána is ugyanaz. Kivéve, hogy hőkezelés után jobban kell ügyelni az edzett penge hűtésére, hogy a csiszoláskor keletkező hő ne okozzon kilágyulást.
A hőkezelés (az edzés és megeresztés együttes neve) az anyagminőségtől függően kiválasztott hőkezelési eljárás szerint zajlik. Anyagminőségtől függően más-más hőmérsékleti, hűtési, hőntartási viszonyokat igényelnek az acélok. Ekkor „észnél kell lenni”, mert a hiba nem korrigálható, a rontott penge megy a „vazsba”. Ilyenkor nem veszem fel a telefont, de gyakran ki sem viszem a műhelybe és a család is tudja, hogy „apát nem szabad zavarni”. Az eljárás minimum 4-5 órát vesz igénybe, néha többet. Ez az, amit a filmekből rendre kihagynak. Lobogó tűz, izzó acél aztán víz, vagy olaj serceg, gőzöl, lángol az acél és hűha, kész is. Hát, nem. Ez így csak filmes kelléknek jó.
Ha sikerült a hőkezelés, megmértük a pengét, megnyugodtunk, akkor jön az, hogy a késnek látszó vasdarab elindul késsé válni.
Először is ellenőrzöm, hogy nem-e görbült meg. Ez benne van, nem tragédia. Körültekintő kopogtatással, megfelelő szerszámmal kiegyengethető még egy kiflibe hajolt penge is anélkül, hogy károsodna. Igaz, néha a szomszéd faluban is megijed egy-egy gyengébb idegzetű polgár, de hát nincs mit tenni, az acél köztudottan káromkodásra egyenesedik.
Ha már egyenes és megnyugodtak az ijedt népek, akkor megtisztítjuk a hőkezelés nyomaitól: dekarbonizáció elleni paszta maradványoktól, esetleges revétől, olajtól, stb. Ehhez a legjobb eszköz a síkcsiszoló feltét szalagcsiszolón egy 120-as szalaggal. Ekkor már láthatóvá válik a tiszta acél és érdemes ismét alaposan átnézni, nem-e látunk valahol repedést, zárványt, vagy anyaghibára utaló jelet. Ha van, akkor jaj a gyenge idegzetű környékbelieknek, meg sok óra munkának is.
Ha itt is rendben vagyunk, akkor kezdem lépcsőzetesen egyre finomabb szalagokkal elkészíteni a penge felületét. Ebben a munkában a legjobb barátom a frekvenciaváltóval szerelt szalagcsiszoló. Legalább 15 féle szalagot használok, megfelelő szalag megfelelő acélra és felületre. Amikor a penge felülete már közelít a végleges állapotához, akkor lemaszkolom, hogy védjem a markolatkészítés közben elszenvedett esetleg karcoktól és jön a markolat.
A kiválasztott anyagot felvágom megfelelő méretűre, ellenőrzöm, hogy nincs-e benne hiba és kikontúrozom. (Ez az ellenőrzés még sajnos egyáltalán nem garancia arra, hogy készítés közben nem bukkan fel valahol egy hiba. Természetes anyagokban egy gyakoribb, de mesterséges, elvileg teljesen homogén matériákban is van, hogy megbúvik az ördög.)
Kontúrozás után jön a furatok elhelyezése, összepárosítás és a furatpróba a pengével. Ha itt is minden oké, akkor gondolkodhatunk a rögzítő elemen és a ragasztón, … but, aber, de! A markolat penge felőli végét készre kell dolgozni. Összecsiszolni, polírozni, mert amikor a markolat már fent van a pengén akkor ezt a penge „összekaristolása” nélkül fizikai képtelenség megoldani.
Bár a ragasztó nem feltétlenül kötelező elem (eleink nem is használták), de én szeretem kihasználni az előnyeit. Azon túl, hogy megkönnyíti a további munkafolyamatokat,meggátolja, hogy a penge és a markolat közé nedvesség jusson, ezáltal dagadjon a markolat, vagy korrodáljon a penge. Ha úgy tetszik, egyfajta nedvességgátló réskitöltőként is funkcionál.
A ragasztást ideiglenes csappal teszem fel, amit a ragasztó „meghúzásakor” (már érezhetően szilárdabb, de még nem kötött meg teljesen) kiveszek, így a furatok tiszták és párhuzamosak maradnak. Ezt követi a markolat kialakítása, formázása – szemre, szalagcsiszolóval. Itt megint nem érdemes elkalandozni, hamar tönkre lehet tenni egy kisebb vagyont érő stabilizált egzotikus fát.
Markolatrögzítő elemként is többféle módszert alkalmazok. A hagyományos szegecselés egy erős, megbízható megoldás, de sokszor nem optimális. Bizonyos markolatanyagok hajlamosak repedésre, vagy lokális színváltozásra, ez esetben jobb a csavar alapú megoldás. Illetve erősebb igénybevételnek kitett, vagy nagyobb önsúlyú késeknél is szívesebben használom a Loveless, vagy Corby csavarokat. Másik nagy kedvencem a kompressziós szegecs, ami német késkészítőktől jött be hozzánk. Erős és esztétikus megoldás, gyakran látni professzionális szakácskéseken.
Ez a kés Loveless csavarral készült, ami a fenti megoldások közül a legerősebb rögzítést adja(teljesen átmenő menetszár húz össze két hengeres toldóanyát, amiknek a menete oldhatatlanra van tömítve).
Amikor a markolatrögzítő csavar a helyén van, utána csiszolom készre a markolatot, anyagtól függő finomságig „finiselem”. Ezt követi természetes anyagoknál az olajozás (speciális keményolajok), akár több rétegben, néha wax. Majd egy-két napos száradás után következik a polírozás, ami feltüzeli a markolatot, kiadja apró részleteit.
Az élszalag az utolsó lépcső. Ha tokozásra, gravírozásra kerül a kés, akkor biztonsági okokból jobb, ha élszalag nélkül dolgozik vele a kolléga. Előfordul, hogy magam tokozom a késeket, jellemzően akkor, ha a kés Gazdája megelégszik egy egyszerűbb, funkcionális bőrtokkal, vagy élvédővel. Díszesebb, elegánsabb tokok készítését együttműködő bőrös partnerre bízom.
• Az élszalag
A hőkezelés után talán a legfontosabb dolog, hiszen bármilyen szépen elkészített egy kés, ha nem vág. Első hallásra furcsa lehet, de itt is fontosak azok a kérdések, amik a tervezés elején elhangzottak, jelesül: mire lesz használva, hogyan, mennyire van otthon az élezésben a Gazdája, lesz-e esetleg szakértő segítsége, stb. Mind a választott élszög, mind az élezés finomsága (milyen szemcsefinomságig „viszem fel” az élt) szempontjából fontos kérdések ezek.
Amennyiben igény van rá, segítek megfelelő eszközt kiválasztani a kés karbantartásához, ritkább esetben magam adok fenő eszközt a késhez.
4. Zárszóként
Igyekeztem nagyvonalakban (tényleg csak abban) összefoglalni egy egyedi kés készítésének lépéseit, folyamatát, kitérve az általam gyakran választott megoldásokra. Habitustól, érdeklődéstől függően a fenti sorok tűnhetnek elnagyoltan rövidnek, vagy akár unalmasan hosszúnak. Mindkettőt el tudom fogadni, hiszen ugyanaz a kés is lehet valakinek nagyon rövid, másnak szinte kard.